Mennyi kétely, félelem, aggódás él bennünk. Nap, mint nap olvasok közösségi csoportokban arról, hogy félnek elindulni egy új tudással, kételkednek magukban, hogy mi lesz, ha mégsem sikerül? Merre induljon el, mit csináljon? Ezért is gondoltam arra, hogy bemutatom a húgomat és ha a képességeiddel, az erőddel vagy csak egyszerűen magaddal kapcsolatban kételyeid támadnak, akkor ezt  a bejegyzést vedd elő és olvasd el! Az interjú élőben is elhangzott az egyik szociális munka konferencián. Itt Kőszegi Csaba Valér, Zita párja volt a kérdező. Abból az interjúból és a saját hozzáírásaimból készült ez a mostani el.

-Benke Zita festővel beszélgetek. Kérlek, mesélj egy kicsit magadról! Hol végeztél, mivel foglalkozol?

-A Kaposvári Egyetem Művészeti Karán, a Képi Ábrázolás szakon, festészet szakirányon végeztem. Jelenleg egy közhasznú egyesületnél dolgozom, ahol festészet- illetve „beszélgetős” segítő terápiákat tartok fogyatékkal élőknek- magam is fogyatékkal élőként. Emellett megrendelésekre festek és önálló, illetve csoportos kiállításaim is vannak.


A kérdések, amire választ szeretnénk kapni, úgy hangzanak összességében, mint ahogy egy kisgyermek újra és újra megkérdezi:”Miért?” Miért ez a betegség? Milyen sorsot szán az élet ebben az állapotban? Megváltható-e így a világ? Segít-e a festészet, festészetterápia abban, hogy könnyebben legyen viselhető a kín? S megannyi kíváncsi, szégyenlős, tolakodó válaszra várás…

Talán nem is kell többet tenni, hogy meglássanak. Talán név nélkül is rácsodálkoznak egy színre, egy árnyalatra, egy ritmusra. Talán már nem fontos az, hogy az alkotás egy nőtől, vagy férfitől származik. De az állandó betegség felkiáltójelként áll: van-e valódi kiteljesedés? A művészet segít-e abban, hogy átléphető legyen egy lebonthatatlan kerítés, melynek mindkét oldalán én vagyok, lehetek. Az önelfogadás művészete a művészet kiteljesedésének lehetősége. Így kell tanulnom szárnyalni: önmagam és a festészet segítségével. Önmagamban megélni, megérteni az embert és a nőt. Mire erre az álláspontra jutottam, nagyon sok időmbe telt, és sok-sok vívódással: magammal, magamban.

Egy olyan betegséggel élem az életem, amely során ízületeim deformálódtak, és folyamatos fájdalom kíséri napjaimat. Mára több fémlemez és csavar is az „élettársam” lett. Rájöttem arra, hogy én így vagyok Én, az életem részeként nem tudok szemet hunyni felette, elhessegetni magamtól, nem venni róla tudomást. Elfogadtam a sorstól, mert nem tudom milyen, ha nem fáj, s talán több is lettem általa. Szeretek élni, szeretek nőnek lenni. Ezt a részt volt a legnehezebb „összesimítani” magamban. Azt, hogy korlátaim közt is nő tudjak maradni, megélni az ezzel járó csodákat. Persze ez nem mindig megy, ahogy egy egészséges embernél sem. Néha még embernek is nehéz maradni.

-Mi a betegséged? Tekintsünk vissza gyermekkorodra! Hogyan kezdődött, miként tudatosult benned a betegséged? Mivel járt/jár ez az állapot?

-Juvenilis Chronikus Arthitis a betegségem neve. Ez egy autoimmun fiatalkori krónikus sokízületi gyulladás, nem tudni az okát nálam. Minél fiatalabb korban ér el valakit, annál súlyosabb lefolyású.

Nálam ez 2,5 évesen kezdődött. Nincs két egyforma állapot ezen betegségen belül. Sajnos nálam folyamatosan aktív a betegség, ami azt jelenti, hogy valamelyik ízületem mindig gyulladásban van, és ez nagy fájdalmakkal jár. Talán a gimnazista éveim alatt lehettem tünet-és gyógyszermentes. Akkoriban még reménykedtünk, hogy kinövöm, mert 18 éves korig megeshet ez esetenként. Gyógymódjait szerintem kimerítettem már. Az összes rendelkezésre álló gyógyszert végig szedtem a 38 év alatt. Mivel az állapotom az évek alatt folyamatosan romlott, ezért 20-as éveim közepén eljött az a pont, amikor már nem tudott újabb csodaszerrel szolgálni az orvosom, így ott egy pillanatra feladtam. Aztán összeszedtem magam, orvost váltottam, aki bevett egy gyógyszerkísérleti programba. Emlékszem, méltányossági kérelmeket írogattam a kórházi ágyban, hogy megkapjam ezt a biológiai terápiás injekciót, mely egyébként megfizethetetlen lett volna. Nálam bevállt, már 15 éve adom magamnak. Emellet számos műtéten estem át. Voltak korrekciós műtéteim. Mindkét csuklómat elmerevítették, mert az állandó gyulladástól nagy fájdalmaim voltak . Egy –egy fémlemez és 7-7 csavar van kezeimben. Így csuklómozgásom már nincs. Sajnos az ízületi folyadék felemésztette a kezemben az ínszalagokat is, így másodjára már nem tudták visszavarrni a jobb kezemen azokat. Én jobb kezes vagyok, jelenleg 3 ujjamat tudom jól használni azon.

-Hogy mikor is tudatosult benned a betegség?

-Valószínű nem kis koromban. Pici gyerek fejjel természetesen éltem meg . Annyit azért érzékeltem, hogy többször kell orvoshoz mennem, mint más gyereknek, egy évben több hónapot töltöttem kórházban. Ha fájt a lábam, akkor nem tudtam a többi gyerekkel futkározni. Az foglalkoztatott inkább, amit a kórházakban láttam, játékaim is ehhez kapcsolódtak: babákat infúzióztam igazi tűkkel és infúziós palackokkal, melyekbe vizet tettem és vénát szúrtam, na meg persze térdet csapoltam. Anyukám ápolónő volt és ő volt a beszállítóm.

Ha keresztre feszít is a fájdalom, széttárt karjaimban ott lüktet a világ minden szépsége, amit megragadni a festő ecsetjével ajándék, lehetőség és kötelesség. Igyekszem a részletek mélyére hatolni, meglátni a fényeket, mozdulatokat, színeket, a teret kitöltő élőt és élettelent.

-Hogyan kerültél kapcsolatba a festészettel? Segített-e könnyebben viselni sorsodat?

Kb. 6-7 éve kerültem kapcsolatba a festészettel. De mindig is szerettem alkotni, rajzból érettségiztem, és népi bőrművesként végeztem a gimnázium után. Azt a vonalat a kezeim miatt nem tudtam folytatni. Volt egy időszak, amikor tankönyv illusztrációkat rajzoltam. Dombóvárra nagyon rossz állapotomban költöztem, ahol a képzőművész nővérem nyitott egy rajziskolát, ahová elkezdtem lejárni. Művészeti iskolákba készített fel diákokat, amit én 2-3 évig végig asszisztáltam egy nagyon jó csapatban. Közben egyre többet festettem, azt éreztem, hogy jobban vagyok, valami űrt töltött be az életemben az alkotás. Aztán egyszer csak kitaláltam, hogy mi lenne, ha én is felvételiznék festő szakra a többi felvételizővel? Belevágtunk és 8 hónap rohammunka után sikeres felvételt nyertem.

„Gyötrelem és kín, öröm és halál, nem több mint folyamat” –  írta Frida Kahlo a naplójában. És inspiráltak még Georgia O’Keeffet és Keserü Ilonát. E művészek emberileg vagy munkásságukban hatottak-e rád?

-A kettő náluk számomra nem elválasztható. Az emberi mivoltukból festették, alkották azt, amit. Mikor az egyetemen megismertem Alberto Burri munkásságát, az egy fordulópontot jelentett festészetemben. Ő pl. a háború borzalmait élte át közvetlen közelről, élete végéig kísérték az ott látott és hallott szörnyűségek, golyó ütötte anyagokat, hordágyakról véres vásznakat épített be alkotásaiba. Mert próbálta feldolgozni az átélt traumáit alkotásai által. Kb. innentől mertem az addig elnyomott ötleteimet megjeleníteni. A nagy kedvencem mégis Frida Kahlo, akinek életében sok hasonló momentum is van az enyémmel. Egy tragikus buszbaleset során lett mozgássérült, onnantól kezdve műtétek és fájdalmak kísérték életét. Gyermektelenség keserűsége nyomasztotta. Szürreális alkotásaiban mesél életéről. De Georgia O’keeffe és Keserü Ilona nőiséggel kapcsolatos virágmotívumai is inspiráltak engem.

Az életben a szenvedés megtapasztalása elkerülhetetlen. Mind testi, mind lélektani értelemben. Mindannyian átéljük, s legtöbbször azt szeretnénk, ha ki tudnánk bújni szorításából, ha minél hamarabb vége lenne, ha egyáltalán nem kellene az élet sötét oldalával foglalkozni: mert gyakran nagyon fájdalmas. Az idő árama folyik, de minket nem kérdeznek, hogy így és ezeket akarjuk-e. Idővel szembesülünk csak vele, hogy nincs olyan élet, ami csak a Naphoz, a fényhez lenne közel, s csak boldogságot ígérne.

-Hol tartasz most személyes életed és a festés útján, útvesztőiben?

-Az öntudatra ébredés segített abban, hogy elvonatkoztassak mindent attól, amit korábban a lényegemnek gondoltam; így találva meg a létezésem kezdetét, világom eredetét. Ily módon fedezve fel azt a szabadságot, ami segít abban, hogy kimondjam, megfessem mindazt, amit a korábbi – korlátok közé terelt – értelmem, testem megkövetelt, de pont ezért nem engedett. Talán minden lényeg ott kezdődik – szellemi-lelki-testi értelemben – ahol megszűnik az érzés, az érzéketlenség, gondolat, gondolatnélküliség, a vágy, a vágytalanság, az akarat, az akarat-nélküliség, vagyis, ahol már nincs semmi. Ott kezdődik a lényeg. Ezért sokszor pőrén kell tükörbe nézni, mezítelenre kell vetkőzni.

-Mi jelentheti neked a szabadságot: az önelfogadás, a művészi alkotás folyamata? Fontos-e neked a nézők véleménye?

-Abszolút mindkettő. Szerencsére elfogadtam a betegségemet, de azt nem, hogy beteg vagyok! Nem is használom így ezt a kifejezést! Nem mondom soha :beteg vagyok, hanem: betegségem van! Mára megbékéltem mindezzel. Az alkotás is teljes szabadságot ad. Azt festek, amit akarok, érzek, és ami érdekel. „Érzelmeket és gondolatokat festek, nem egyszerűen színes képeket.” Természetesen fontos a nézők véleménye, jó ha kap az ember visszajelzést. Megrendeléseknél abszolút fontos, egyéni alkotásaimnál bizonyos fokig.

Főként nem a tökéletes emberi idomokat kívánom bemutatni, hanem – saját testem „mássága” miatt is – kiemelten figyelek az átlagostól eltérőre, az esetleg testidegen, mégis a testtel „életre hívott” anyagokra: fémekre, műanyagokra (protézisekre). Másrészt – a makró szemléletet használva, – egyre közelebbi nézőpontból elemzem az élővilág alkotásait. Sokszor már annyira apró távolságról, hogy felismerhetetlenné válik az egész, és a rész válik teljes alkotássá. Új értelmet kap egy virágszirom. Lehet belőle akár egy női nemi szerv is, mint ahogy más alkotásokban e testrészek virágokká, bimbókká válnak.

-Fontos-e neked, hogy pontosan add vissza, megszokottól eltérő saját tested ábrázolását a képeiden?

-A képeimen ugyanolyannak festem meg magam, mint ahogyan a kezeimet, a lábaimat látom, amilyen az valójában. Ettől hiteles szerintem, és ez vagyok én.

-Szeretsz növényt, virágot festeni úgy, hogy abban ízig-vérig te is benne legyél.  De – egy egyetemi feladatodhoz kapcsolódva – foglalkoztat a műanyag zsák – mint téma? Hogyan kerül az élő az élettelennel egy kontextusba?

-Fotóztam egy képet egy iskola udvarán.  Nem tudom miért, de folyamatosan foglalkoztatott. Talán az az ellentmondásosság, hogy egy élő dolgot egy élettelenbe tettek. Környezetvédelmi szempontból is elgondolkodtatott (mivel 600 év alatt bomlik le a műanyag), de nem ez volt amiért megfejtettem fontosságát.

Az ellentétek érdekeltek inkább: élő-élettelen; természetes-mű… és az, hogy ez a két különböző anyag megfér együtt, „kiszolgálják” egymást. Ezen a gondolatmeneten elindulva született meg diplomamunkám is, melynek címe: „Mű”a nőben-nő a műben. Vagyis a „mű” anyag az életemben : a betegség, mely olykor robotossá, darabossá teszi mozgásom, tehát korlátol + a kezembe beépített fémek is bizonyos szempontból „művi” anyagok. Ezeket jelenítettem meg a kukazsákkal. A faleveleket pedig később kicseréltem rózsaszirmokra, ami engem ill. a nőiséget jeleníti meg, egyszóval az élőt. Így próbáltam a betegséget és magamat ábrázolni. Egy kicsit átadni azt az érzést, amivel élek, amit érzek.

-Hol tartasz e gondolatkör festői folyamatában?

-Az előző gondolatmenetből született egy sorozat, ami 9 festményből áll, 5 műben a virág helyett én is megjelenek már műanyag zsákba bújva.

-Fontos-e tovább adni művészetedet, s tapasztalataidat betegségedről, vagy e kettő összekapcsolható-e?

-Úgy gondolom, hogy ha tudok ezekkel a tapasztalásokkal másoknak segíteni, akkor igen, fontos! Összekapcsolható, az én esetemben szerintem nem is választható el, főleg a terápiás csoportban. Művészetterápiát nem tanultam, így arra hagyatkozom, ami nekem segített a felépülésemben, hozzátéve a művészeti tanulmányaimat és persze a fogyatékosságom által megélt tapasztalataimat.

2015. októberében indította benke Zita a Facebook közösségi oldalát, ahol azóta, nagyon aktívan és tudatosan írja a posztjait. Rendszeresen van kiállítása és megrendelései, melyek főleg a közösségi oldalon keresztül érkeznek. Zita munkáiról folyamatosan láthatsz beszámolókat a Facebook oldalán: Benke Zita festő